Pontosan 15 éve jelent meg a Paradise Lost bemutatkozó lemeze a Lost Paradise, mely az egy évvel későbbi Gothic-kal együtt a mai napig a gótikus doom death egyik alapműve. Zenei világuk folyamatos tökéletesítésével (1992 Shades Of God, 1993 Icon) a banda 1995-ben ért a csúcsra a gothic metal Draconian Times albummal. Istenek voltak, a lábuk előtt hevert a világ sötétebb, melankolikus fele. Ám az évtized végén felbukkanó eeelektro őrület őket sem kerülte el és előbb csak finoman adagolva (1997 One Second) majd később teljesen kifordítva őket korábbi önmagukból (1999 Host) megfertőzte a Paradise Lost zenei világát. Ez a metamorfózis a gitár-centrikus Lost híveit messze taszította a zenekartól, a szintetikus muzsikát kedvelők pedig abszolút nem érezték magukénak ezt a brit csapatot, így lassan, de biztosan kezdett kicsúszni a talaj alóluk. Az új évezredben láthatóan azon dolgozik a Paradise Lost, hogy valamilyen módon meggyőzzék a régi rajongókat, hogy ég még bennük a fekete láng és nem csupán egy hideg, csikorgó mechanikus csontváz maradt belőlük. A 2001-es Believe In Nothing lemez óta fokozatosan lépkednek vissza a megtett úton és mára (nagyrészt a három éve kiadott Symbol Of Life-nak köszönhetően) kábé a One Second környékén járnak. A nemrég megjelent és a banda nevére keresztelt 10. Paradise Lost korong pedig egy újabb lépésnek tűnik az ismerős ösvényen a forrás felé.

Még ha nem is tűnt el teljesen a dalokból a gépi világ, azért jelentősen visszaszorult és a friss lemez egy tökös, gitárokkal telepakolt album lett. Nagyon finoman vannak csak jelen az elektronikus dolgok, abszolút nem tolakodó, inkább hangulatfokozó. Néhány mechanikus ritmus és Nick Holmes helyenként effektezett éneke mindössze, ahol tetten érhető. A legtöbb szám a rádióbarát három és félperces hosszat célozza meg. Alap érzéseket közvetítenek a dalok. Nagy sajnálatomra kevés az olyan hangulatosan progresszív nóta, mint az előzetes maxi Sanctamonius You dala volt, de azért akad. Ilyen a nyitó Don’t Belong, mely a legszebb Lost hagyományokat idéző, apró finomságokkal díszített, lassú vontatott nóta. Nick Holmes éneke helyenként légiesen könnyű, de a kórusoknál minden keserűsége ellenében iszonyat erőteljes. Aztán ott az érdekes, feszült hangulatú Sun Fading üstdobszerű dobbanásaival, szirénázó gitárjátékával, komor riffjeivel. Vagy a zaklatott billentyűjátékot és haragvó riffeket ötvöző All You Leave Behind. Vagy a záró Over The Madness, melynek második felében szinte életre kelnek a sóhajok, a gyászos zene ütemére emelkedik és süllyed az ember mellkasa.

A lemez többi részét a jóval tipikusabb Paradise Lost témák teszik ki. Vérbeli gót slágerek, mint a kísérteties kórusokkal és horzsoló riffekkel operáló Close Your Eyes; az ellentétekre épülő Laws Of Cause; a szívbemarkoló énekdallammal felvértezett szomorkás ballada Shine; az első maxi címadója, a Forever After. Ez utóbbira klip is készült, amit az album limitált kiadására fel is égettek. Ha már a limitált verziónál tartunk... A meghirdetett két bónusz-dal a Don’t Belong és az Over The Madness eeelektro-akusztikus (String Dub Mix) változata. A hangképet mindkét esetben a gépi zajokra, a zongora és a nagyzenekari vonósok játékára hegyezték ki.